Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kvarcok, harcok

2008.12.24

 

Kvarcok, harcok

Elérkezett a nagy nap, amikor is mindenki szépen kiöltözött, mint Szaros Jankó Húsvétra, csakhogy itt nem ingben, meg gatyában, meg jó kis csomóra kötött nyakkendőben feszítettek a gyerkőcök, hanem bizony jó kis egyen rucikban, amik mind terepszínűek voltak, mint már az az előbbi fejezetben jól kitárgyaltuk, de ha akarjátok elmondhatom még egyszer.

Mivel senki sem akarta így nem mondom el. Pusztán annyit, hogy miután felébredtek, az 1-es számú csapat is felszerelkezett. Csakhogy ők kaptak egy kis lélekerősítőt, amit máshol úgy hívnak, hogy vodka, amivel az oroszok is ki tudták húzni a telet egészen februárig, ugyanis márciusba már nem tudták elhúzni a telet, merthogy akkor már tavasz volt, és az Időjós is rájuk szólt nem jó ha birizgálják az időjárást, mert akkor komoly gondjaik lesznek, mint például, beteríti őket, mint Moszkvát a hó, ugyanis ő egy kemény pasi volt ám.

Valamikor.

Továbbá kaptak az alapfelszerelés mellé, ami egy harci sisakból, néhány atomgránátból, pár darab lézertollból, egy átlátszó szemüvegből, és egy kinyithatatlan aktatáskából állt.

Utóbbiban nem volt semmi, ugyanis mint mondtuk, nem lehetett kinyitni. Most azt kérdezi kedves olvasó, hogy akkor mi értelme volt egy ilyen aktatáskának?

Hát kérem annyi értelme volt, hogy azt nem lehetne elmagyarázni a könyv rövidsége miatt, ugyanis az ellenség sem tudta feltörni, hogy kivegye belőle a semmit, amit benne tároltak. Vagyis fölösleges volt, mint vaknak a látványosság. De azért itt volt, mert tölteléknek tökéletes.

Ezen kívül kaptak egy nagyon spéci műszert, egy kvarcórát, mibe bele volt kvarcolva a pontos idő, ami mindig 20:00 volt furcsa okokból. Így ha ránéztél, pontosan tudtad, hogy most este nyolc óra van. Ezzel a kis műszerrel nemcsak az időt lehetett megnézni, hanem még azt is meg lehet állapítani róla, hogy egy kis vékony aluménium lemezből készült, amit egy barnás bőrszínű emberke szépen összegyűjtött, és elfutott vele, olyan kiáltásokkal, hogy gazdag vagyok, gazdag vagyok.

Szegény oktondi nem tudta, hogy ezek alumínium színűre fújt 24 karátos aranylemezek voltak, amikbe egy kis robbanószert is tettek, ami a legkisebb döccenésre is robbant. Mivel ez a szegény ember össze-vissza ugrált örömében, nagyokat döccent s hozzá.

A durranás hatalmas volt, csupán a díszlet 45%-át rombolta le félig.

A másik 55% pedig teljesen.

*

A folyó nagyon szép volt ilyenkor, mikor a madár sem dalolt, csak a kamionok zúgása hallatszott a közeli útról. A folyó szép lassan csorgadozott a medrében egyre lejjebb táplálva ezzel rendkívül sok állatot, és növényt. A folyam egyik partján egy erdő terült el szépen komótosan, merthogy rossz a grafikai szoftver, és eléggé lassan tölt be.

A kanyargó folyó melletti kis meredek partoldalon egy horgász csücsült.

Éppen horgászott, ugyanis a horgászok általában horgászni szoktak, és ő pontosan a foglalkozását végezte most.

Már kissé idegesnek látszott, hiszen körülbelül fél órája ült ott egy helyben a popsiján, és nézte mereven az úszót, ami szépen lassan úszott.

Arcvonásai megfeszültek, nevetőráncai kisimultak, hiszen Fincsi krémet használt, mert ő a bőrénél kezdte, hiszen a jó megjelenés már fél kiló hal, ujjai megfeszültek a horgászbotján, mit a kezében tartott, és éppen horgászott vele, mint az már említettük egy pár sorral feljebb.

De nem volt rest, hiszen a rest kétszer fárad, és ő nem akart kétszer fáradni, hiszen éppen elég volt neki az, hogy egy toalettkacsa-gyárban húzta az igát nap mint nap, így rendesen elfáradt. Nagyon szép toalettkacsákat készítettek, meglehetősen furcsa beállításban, de hát nem ő volt a góré, ő csak csinálta amit mondtak neki, hiszen egy ilyen gyárban nem lehetett visszapofázni, ugyanis ilyen ínséges időkben úgy kiraktak onnan mint a sicc, mert ugyebár a vélemény olyan, mint a segglyuk: mindenkinek van de senki sem kíváncsi a másikéra. Itt pedig főleg nem érdekelt senkit a véleményed, mert az igazgató pár fejjel magasabb volt nálad, na meg pár fejjel szélesebb is...

Ezt a mi horgászunk nem szerette, hiszen állandóan ordítozott, mert nagynevű gyár volt ám ez, és jöttek a rendelések ide, hogy gyártsanak toalettkacsát. Még Kínából is érkezett egyszer-egyszer egy megrendelés, hogy aztán azt visszahozzák egy Made in Csájna felirattal a Magyar ugarra, és jó pénzért megváljanak tőle.

Néhányszor persze fel-fel lebbentette azokat a mocskos szárnyait az a bizonyos nagy válsághelyzet, a csőd. Ez azért volt, mert nagyon megszaporodtak a lopások a munkahelyen, hiszen ez egy államilag fenntartott közintézmény volt magántulajdonban. Így komolyan vették az emberek az a közmondást, hogy aki nem lopja meg az államot, az a családját rövidíti meg.

Akkoriban még horgászunk éjjeli biztonsági őrként dolgozott félállásban, és éppen azon aggódott, mi van ha ő nappal hal meg, akkor kap e nyugdíjat a felesége. Mivel a főnökségnek is feltűnt, hogy megszaporodtak a lopások minden távozó munkást át kellett kutatnia, hiszen ő akkor érkezett munkába, mikor a másikak már éppen letették a rabigát, úgyhogy ő ellenőrizte az embereket.

Az okosabb rabszolgák... izé munkások már jó előre kinyitották a bőröndjeiket, az ételhordóikat, hogy gyorsan túl legyenek az egész ellenőrző procedúrán. Mások kicsit kérették magukat, de erre az esetre találták ki a gumibotot, amit habozás nélkül használt is, ha valaki nem fogadott szót neki. Senkinél nem talált semmit, viszont volt egy igen furcsa bácsika, aki mindig egy talicskát tolt maga előtt, tele szeméttel.

Horgászunk átkutatta teljességgel a talicskában levő szeméthalmot. Rohadt almacsutkák, elhalt és még nem elhalt emberi végtagokat tapintott ki, gyümölcsleves dobozkákat, egyszer még egy T34-es szovjet tankot is talált benn, de nem, jött á, hogy mi a füttyfenét lophatott el a bácsika.

Egyik nap aztán megkérdezte tőle:

  • Bátyám! Álljon csak meg egy pillanatra! Tudja ki vagyok én? Én itt őrzöm a rendet! - mondta, majd suttogva hozzátette - Mondja már el nekem, hogy hogy a fenében tud ellopni valamit, mikor semmit sem találok magánál?

A bácsi kissé halványan nézett fel horgászunkra szürke hályogos szemével, majd miután megszívogatta kicsit műfogait kibökte végül szép csendesen, csak úgy, hogy a fél csarnok zengett tőle, ugyanis kissé rosszul hallott:

  • Hát fiam ez tökéletesen egyszerű. Minden nap ellopok egy talicskát.

Ez aztán nagyon meglepte az akkoriba biztonsági szolgálatot teljesítő horgászunkat. Olyannyira meglepte, hogy elmondta a főnökének is, erősen ittas állapotában, aki majdnem úgy megörült a hírnek, hogy lefokozta, és inkább toalettkacsa szerelvényezőt csinált belőle, hogy el tudja tartani a családját.

Azóta lett ő horgász, és azóta járt ki ide minden nap, és horgászott.

Ekkor olyan dolog történt vele, amilyen még sohasem: Az úszó eltűnt a víz alatt. Ez azért volt olyan csodálatra méltó, merthogy egy gumikacsával horgászott, amire egyáltalán nem haraptak a halak, de senki sem mondta neki, hagyták had hülyüljön meg egyedül, magányosan, öregen.

És mos egy hatalmasat rántott a boton, amikor a hal megadta magát, és ki tudta rángatni a vízből a partra, közben segítségül hívva ajándékba megtarthatott gumibotját.

A szeme tágra nyílt a csodálkozástól, a szája tátva maradt, a kezéből kiesett a bot, a másikból is, a harmadikból nem esett ki semmi mert nem volt neki, a haja kihullott, és elállt a szaga járása, annyira, de annyira elképesztő volt, amit látott.

Egy ezüsthal feküdt előtte szépen, görbén, döglötten.

Azaz, hogy nem is volt döglött, mert ekkor talpra... azaz uszonyra ugrott, kisimította pikkelyzakóját, belőtte a séróját, és beszélni kezdett:

  • Szervusz horgász! Mi van papám? Na.. azért ennyire nem kell ám csodálkozni!

  • Mi van az aranyhallal?

  • Hát ő sajnos már a végtelen halak országában van. - zokogta az ezüsthal. - ugyanis valaki, akin segíteni próbált nagyon szemét módon beledobta egy liter királyvízbe, ahol néhány másodperc alatt semmivé pezsgett.

  • Hú a rohadék. - válaszolta a horgász.

  • Igen szerintem is. Na, de elég az érzelgősségből! Van két kívánságod, úgyhogy gyorsan kívánj, mert sietek. Délután halrudacska verseny lesz a tv-ben.

  • Igen, de miért csak kettő nem három volt.

  • Óhh, az már régen volt, az az aranyhal fílingje volt.

  • De én akkor is hármat akarok kívánni! - erősködött a horgász.

  • Na jó legyen, és mi a másik kettő?

  • Te ne szórakozz velem, mert...

Sajnos nem tudjuk meg mi lett volna a szöveg vége, mert ekkor egy éles hang hasított keresztül a vidéken.

Ugyanis ez volt a csata kezdetét jelző búgó hang, methogy erre a területre esett a választásuk Megfigyelőéknek, akik most elszántan lépkedtek a Rőzsegyűjtő Anyóka oldalán, hogy hamarosan leverjék a gonoszt.

A horgász meg az ezüsthal csak néztek, hogy micsoda ruhájuk van ezeknek a látszólag békés kis gyerkőcöknek, akik arcán nagyon elszánt elszántság csücsült, mint korábban a horgász a partoldalon.

Ekkor azonban még nagyobb volt a megrökönyödésük, mikor az erdőből előlépett a maga gonosz dicsfényű valójában a Vasorrú Bába hű csatlósaival, akik szintén teljes fegyverzetben álltak egymással szemben.

  • Kezdődjék a tánc! - mondta egy papagáj, és belerepült a ventilátorba. Senki sem tudta hogy került ide egy papagáj. Még a Vasorrú Bába is rendesen körülnézett, mert rendesen megijedt az előbbitől.

  • Na mi van? - kérdezte a Rőzsegyűjtő Anyóka - Úgy látom zavarban vagy, mint a Vasorrú Bába a mágneses viharban. - mondta, és jót röhögött... azaz kulturáltan derült a saját kis szóviccén.

  • Kacc, kacc! Hogy oda ne rohadjak. Nehogy már a rőzse cipelje az anyókát! -vágott vissza a Vasorrú Bába.

  • Na várj csak míg elkaplak, mint róka a kislány szoknyáját! - vágott vissza a Rőzsegyűjtő Anyóka.

  • Te fogsz engem elkapni? Még egy náthát sem tudsz elkapni! - röhögött a Vasorrú Bába.

  • Na de hölgyeim! Mi ez a hevesség? - érdeklődött a horgász, mint egy gáláns úriember.

  • Maga ne szóljon bele, ez itt kettőnk között lesz eldöntve! - mondta szép hangosan, már-már ordítva a hölgyeknek nevezett Vasorrú-Rőzsegyűjtő duett.

  • Jól van na! Ne kiabáljanak velem kendtek! Éppen kívánni szeretnék ettől az ezüsthaltól itt, ami már rég megfulladt, mert kirántottam a lételemét jelentő H2O-ból, ami szépen csörgedezik a hátam mögött.

  • Elnézését kérünk kedves minden lébe belelógatom a horgomat horgász úr, hogy megzavarjuk a rég megdöglött hallal való társalgását, de most itt éppen mi csatázni készülünk, úgyhogy szépen csomagoljon és indulhat haza! - mondta szívélyesen, a legmézeskalácsosabb hangján a Vasorrú Bába, hiszen ezen a hangon ő tudott a legjobban megszólalni.

  • Jól van, csókolom a kis kezét, megyek is nem akarok zavarni. - mondta a horgász, és kereket oldott.

Szó szerint, ugyanis először odament egy fához, ami az erdő szélén állt, és leoldozott róla egy kereket. A kerékkel együtt meg jött egy motor is. Azt szépen berúgta. nem nem az árokba, hanem beindította, és elpöfögött vele, nem tudva, hogy ezzel mennyire károsítja az Ózon réteget, aminek semmi köze nem volt a Nagy Varázslóhoz.

  • Nos, amint az tavaly is volt, először is megismerjük a terepet, elintézzük folyóügyeinket, meg nem folyóügyeinket, elhelyezzük csapatainkat, és akkor kezdjük a csatározást. Értem? - mondta kérdezve a Rőzsegyűjtő Anyóka.

  • Rendben Rözsi! De ne feledd, darabokra lesztek szaggatva! - mondta a Vasorrú néni, aki éppen annyira izgult, mint műugró a mérges szömörce fölött.

  • Hallottátok oszolj, 15 pereces szünet! - mondta egy bennfentes, és már látták is, amint a pereces bácsi szépen komótosan előlépett a fák mögül, és elkezdte árulni a kis pereceket az előtte lévő nyakába kötött tálcáról:

 

- Kinyílott a perecbazár,

minden péksüteményt nálam találsz!

Van itt minden, kicsi nagy,

egyél végre, mert elsorvadsz!

 

Aki nem lép egyszerre,

nem kap perecet estére!

Mert a sósperec nagyon jó,

Pattanásra az való!

 

Katonák, katonák,

Szeretik a mazsolát!

Itt van minden tuttifrutti,

Kezdődik a csihi-puhi!