Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Behatolás-Csatározás

2008.12.26

 

Behatolás-Csatározás

A vén Tungsram fényisten, Hélioszt, a napistent támogatva, részegen kurjongatva, szépen eltologatta az égő szekerét az égboltról, ugyanis a melegtől megolvadt gumiszíjjal rögzített Tikk-Takk márkájú karórája azt mutatta, hogy már éppen ideje lemenni az égről a fenébe, mert a jó földi halandó emberek már aludni szeretnének.

Na meg csatázni, azok akik nem bírtak megmaradni a kis popsijukon, mert nekik most ebben a minutumban kellett egyet csatázni, hogy ne legyen vége a világnak, valamint azért, mert a forgatókönyv ezt mondta ki. Pontosabban nem mondta ki, hiszen beszélni nem tudott, de olvasni azért tudott a stáb legalább 1%-a.

Azok akik most csatázni akartak, azok egy sátor kellős közepére behelyezett faasztal köré gyűltek, és szépen egy térképet nézegettek, amin a csata színhelyéül választott terület volt feltérképezve.

- Nos, rendben! Itt vagyunk, készültünk a megmérettetésre, izzadunk mint az állat, a nyelvünk is már lóg, mert annyira kutyául érezzük magunkat. De nincs hanyatlás! Mert mi lenyomjuk a Vasorrú Bábát, ugyanúgy, ahogy tavaly. Három részre oszlunk. Az első részben benne lesz Farkas Csilla, Álcázó Ádám, Hirte Lenke, Túr Kálmán, Karam Ella, Parancs Olga, Dávid, Góliát, Kelep Elek és Trén Ernő, ők lesznek az erdőben, Túr Kálmán egy gödröt fog ásni, mert úgy tudjuk, hogy a vasorrú Bába az erdőn keresztül fog érkezni, ugyanis az erdőn túl van a kastélya. Miközben erőltetett tempóban menetel beleesik a gödörbe, ahol majd megpróbáljuk sikeresen eltávolítani a Kutyagumi Követ a testéből. Ha ez a csapda nem válik be, akkor bizony jön a második csapat, ami az erdő szélén fog állni, ahol jómagam is harcolni fogok. Tegyük fel, hogy nem vált be az első csapda, akkor jön a második, amiben benne lesz Sir Alma, Minden Áron, Tal Ányos, Nyúl Béla, Lady Szöszi, Hipno Hedvig, valamint Megfigyelő, és az elsősök csoportja, akik közül hiányzik Tyúkos Mátyás, és Csini Csilla, ugyanis ők ketten, a kastélyba mennek, hogy elintézzenek minden dolgot. - mondta a Rőzsegyűjtő Anyóka a szép, matyóhímzéses nemez sátorban, amit pár félórával korábban nemzettek. - Nos mi, akik a második csapat leszünk, szintén állítunk egy csapdát, és azzal kapjuk el a vasorrút, természetesen csak akkor, ha nem válik be az első.

- Rendben Rözsi! Értettük! - mondták gyerekek, akiknek lázrózsák égtek mind a két szép kis orcájukon.

- Most pedig várunk, hiszen még van kereken 5 perec a kezdésig, addig mindenki kifújhatja magát, meg az orrát, elmehet dobni egy, vagy két sárgát, kipolírozhatja a fegyverét, és kezdődik is a densz!

*

- ... és akkor képzeld el, eltörött a tojás, és mindenfelé sárga trutyi ment.

- Csend legyen már! Ott hátul is! - mondta Juliska ellentmondást nem tűrő, de mégis suttogó hangon.

- És akkor megpirítottam lassú tűzön sok olajban.

- Mondom hogy kuss! - ordította suttogva Juliska.

Ez már ellenséges terület volt, ahol már nem szabadott fennhangon beszélni, ugyanis már látni lehetett a kovácsolt fa kerítésen keresztül a vasorrú Bába szép, míves sövényszobrait, amiket Ökörnyál báró arcának verejtékével gondozott, és a motorosnyíróval metszett.

- Pszt! - mondta Jancsi is, mert ekkor kinyílott a hatalmas tölgyfaajtó, és kilépett rajta a Vasorrú Bába, Ökörnyál báró, az időjós, és a Bádogorrú Boszorka sereg, egyikük kezében Drakulával. Bár utóbbi semmi hasznosat nem tudott csinálni, de látni akarta hogyan bánnak el csapattársai a szemét ellenséggel.

Ekkor szépen kinyílt a kovácsoltvasból fröccsöntött műanyag ajtó, és kivonult rajta a Gonosz Bagázs, ahogy azt a zászlójuk is hirdette, hogy ők egy hatalmas gonosz társaság, és egy gigászi gonoszkodást csinálnak majd mindjárt.

Eközben Jancsiék szépen elbújtak az egyik kapuőrző, krumplicukorból faragott démon mögé, ami elégé rosszul tűrte, hogy éppen mögé bújtak el, meg is szólalt a gyerekek nagy rémületére:

-Bújkálunk, bújkálunk? - kérdezte suttogva krumplicukor-fogakkal teli csőrével, és rákacsintott a gyerekekre.

- Nem bujkálunk, csak bujkálunk! - mondta Juliska a többiek szapora fejbólogatása közepette.

Ekkor már elment a Gonosz csapat a fené... a harctérre, éppen az utolsó Bádogorrú Boszorka lépett ki a kapun.

- Figyelem! Három, kettő, egy... - mondta Cuki Csabi, és gyorsan beslisszoltak az éppen záródó kapun, amit a Vasorrú Bába zárt be egy pöpec kis távirányítóval, mert már itt is tiszta modern volt a berendezés.

-Bent vagyunk vége. - mondta Szoftver Szalvador bele a vokitokijába, amit kapott a felfegyverkezéskor.

- Rendben, ügyesek vagytok vége! - mondta egy dolby-mono Rőzsegyűjtő Anyóka hang kifelé a vokitokiból. -Elindultak már vége?

- El bizony! Mennek mint a bolondgomba, akarom mondani mint a mentő a bolondgombát evett ember alatt vége. - fejezte be a társalgást Szalvador, majd eltette a távrecsegő készüléket a farzsebébe.

- Rendben, immáron bent vagyunk, most már csak be kell jutnunk az épületbe. Mivel ennyien vagyunk, ezért két csoportra szakadunk, é úgy közelítjük meg a bejáratot, nehogy valaki meglásson minket. Az első csapat Cuki Csabi, Fekete Peti, Sánta Sámson, Hangzavar Henri, Tyúkos Matyi és János...

- Jancsi, szeretem ha inkább Jancsinak szólítanak, ez a művész, és egyben a történeti nevem is.

- Aha - mondta Szalvador - de most szépen fogjad be a beszélőkédet, mert éppen a második csapatban levőket is el akarom sorolni.

- Jól van, sorold, de siessél már, mert mindjárt vége a csatának, és akkor már nem tehetünk semmit.

- A második csapatban pedig Csini Csilla, Kopp Anna, Fűrész Elek, Frank, Juliska és jómagam, Szoftver Szalvador lesz. Mindenki szépen hangtalanul lábujjtalpon settenkedjen oda az ajtóhoz, szépen a körítés, akarom mondani... kerítés mellett. Az ajtónál találkozunk. Az 1-es csapat balra, a 2-es csapat pedig jobbra megy. Értettem?

- Mért kérdezed meg saját magadtól?

- Mert ez jól hangzik, és nem magamtól kérdeztem, hanem tőletek, csak ez olyan okos - filozófikuszosan hangzott.

- Ja... - mondták a gyerekek, mert még egyikük sem tanult az iskolában filozófikuszt, hiszen még alacsony értelmi képességűek voltak, ahhoz a tantárgyhoz.

Ezután a kis szófecsérlés után (tisztára feleslegesen pocsékolták a szavakat, hiszen azok még bárhol jól jöhettek volna nekik) szépen mindkét csapat elindult a kerítés mentén. Szépen libasorban haladtak, mint a mókusok, bár ők nem voltak fenn a fán. Sőt, mostanában nem is voltak jók, és vidámak, diákok meg pláne. Így meneteltek erőltetett 2 km/h - s tempóval, miközben szépen csendben lapultak a falhoz, hogy nehogy az esetleges törpemikulások, meg törpének egyáltalán nem mondható pitbullok, és vakondtúrások, valamint élesített térfigyelő kamerák meg ne kukkolják őket.

*

- Nézzétek jönnek! Gonosz bagázs! De "vagány" nevet választottak.

- Honnan látod, hogy ez a nevük?

- Látom ide 100 méterre a kitűzőjükön, mi a mellkasukra van tűzve, és szép cirkalmas, azt hiszem Black Chancery típusú, 5 milliméteres betűkkel van ráírva.

- Vagy esetleg megnézhetnéd a transzparenseiket, amiken nem 5 milliméteresek, hanem 5 méteresek a betűk.

- Jól van na, de jól hangzott nem? - kérdezte Megfigyelő, mert ő volt az, nem más, hiszen ki más látná 100 méterről azokat a fránya 5 milliméteres betűket.

- Most akkor szépen mindenki bekussol, és rám figyel, mert jön az ellenség mint Mec Donácból a gumikaja. Mivel ha ideérnek rögvest kezdődik a csata, mindenki kezdjen el imádkozni a tyúkszaros kis életéért, mert jön a halál, mint a sakál... Na jó ezt hülyeségből mondtam. Viszont ha meghalnánk, ami természetesen nem fog bekövetkezni, akkor ha most nem imádkozunk, akkor aztán szagolhatjuk alulról a hóvirágot. - mondta lelkesítőnek szánt, lehangolónak ható beszédét, ugyanis rendkívül vicces, vagy necces kedvében volt, mert ő így vezette le a feszültségét. Na meg egy szép kis villámhárítóval, amit a széttárt karjaiban tartott, és kék villámok járták át testét, miközben azt motyogta hogy: - Csak egy maradhat...

- A fene... Ezek a meggylakók mindenhol ott vannak. - mondták a gyerekek magukban. A meggymagukban. Hehe.

*

Mindeközben, a kastély parkjában, a kerítés mellett settenkedtek, vakondtúrásokon átgyalogolva, az eléjük kerülő kertitörpéket nem kímélve csörtettek szép halkan, csak néhány földrengést előidézve a hatalmas nagy acélbetétes, cinkelt bakancsaikban a két csoport gyermekei, miközben ők ezt nem is sejtve bent a kastélyban egy, vagy két, vagy három monitoron nézték őket, hogy mi a jó fenét fognak ők csinálni itten mindjárt.

  • Hú! Zoomolj rá! - kiáltotta az egyik őr.

  • Jó, csinálom! - mondta a másik, merthogy ketten voltak a kicsi őrszobában A szoba kicsi, szürke falú ól... öhm... őrhely volt, ahova két szék, egy asztal, és az asztalon három modern monitor foglalta el a helyét. Az ajtó mellett lévő kis piros, és zöld gombok kavalkádjában ott volt egy nagy, hatalmas, drasztikusan kocka alakú gomb, ami a főkapcsoló volt, az egész házban az kapcsolta le a villanytot, hiszen minek menjen fölöslegesen a drága energia. Bezzeg a jó kis szovjet időkben, mikor este kilenc óráig volt villanyáram... De visszatérve a történetre, ott volt középen, az egyéb elektronikus kütyüket működtető, Uri gellert mintázó kis pöckök, kapcsolók, gombok, és egyéb eszközök tömkelegében. Mindeközben a két őr az asztalnál ült, egy-egy kényelmes karosszékben, és őrizték a rendet, na nem úgy, mint a rendőrnek nevezett, rohamfegyverzetben tüntetőkkel harcoló bakancsos krapekok, ez annál sokkal nyugisabb állás volt, hiszen csak csücsükélni kellett az ilyen nehéz helyzetekben is a kényelmes fotelokban, és figyelni mi történik, néha pedig megnyomni egy-egy gombot. Most is ez történt, figyeltek, és gombolt nyomogattak. - Azt a leborult Wört Tréd Centert de nagy! - mondta az egyik őr, akit csak Kelemennek hívtak, mert csak. Eközben a kamera Juliska dekoltázsát mutatta, miközben az erőltetett meneteléstől a cipzár egyre lejjebb és lejjebb csúszott.

  • Hát, ez aztán de finom lehet, milyen jó meleg. Megkóstoljuk?

  • Hát persze, hülye kérdésre hülye választ kapsz!

  • Jó, akkor most kinyitom!Úgy megtapogatnám, milyen jó lehet kézbe venni, milyen jó illata lehet.

  • Nyamm! - cuppantott a másik őr, akit Kelemen2-nek hívtak, mert nagyon leleményes volt a Vasorrú Bába, így könnyebben meg tudta a nevüket jegyezni. Amúgy is mindig úgy kajabált nekik, hogy Kelemenek, azok meg mentek hozzá, mint a döglegyek a friss, csendes kutyakakira.

  • Azta, de jó lenne, ha most megkaparintanám! - mondta Kelemen2.Szétszaggatnám! - tódította Kelemen.

  • Azaz apukám, én is! - válaszolt Kelemen2.

  • Te mi az ott a monitoron? - nézett ekkor fel az asztalról Kelemen, merthogy eddig oda néztek, nem pedig a monitorra, mint azt a kedves szennyes fantáziájú olvasók gondolták volna.

  • Nem 'tom, de mozog. Áhh kapcsoljuk ki, megint elkapott egy tv adást ez a hülye számítógép. - mondta Kelemen2. - És most - tért vissza eredeti mozdulatsorához - kinyitom a dobozt rendben?

  • Rendben! - mondta teljesen felajzva Kelemen.

És akkor kinyitotta a dobozt, kis gőzfelhő csapott a két borostás arcú férfi arcába, majd megérezték az illatot. Az illatot, maiért annyit szenvedtek. Az illatot, amely a dobozból jött, azon belül is a dobozban levő gyönyörű, míves kivitelű fánkokból.

  • Na végre, ez megjár a fáradságos munkánkért, végre élvezhetjük a fánkok ízét. - mondta Kelemen.

  • Hát igen... de te haver ezt nem az amerikaiak szokták csinálni?

  • Hát... mit 'tomén, de nem érdekel, mert most mi is csináljuk.

  • Hát jól van, akkor csináljuk. - egyezett bele Kelemen2, vagy Kelemen, már azt se tudom, hogy melyik melyik.

Ekkor a két csapat összetalálkozott a hatalmas tölgyfából fröccsöntött lengőajtónál.

  • Öhm... Juliska... Húzd fel a cipzáradat... - mondta Szoftver Szalvador, miközben eltakarta szemét, széttárt ujjú kezével, és igyekezett visszatartani nyálának elcsöppenését. Sajnos nem sikerült neki.

  • Ó, te jó ég, tényleg, remélem nem sokan látták meg. - aggodalmaskodott, hiszen éjnek évadján nem jó, ha az embernek kikandikál a mellkasa a rucijából, főleg ez egy nőnek ciki.

  • Rendben - mondta Szalvador, miután sikerült lenyelnie a nyálát - most mindenki nekifeszül, és tolja az ajtót. Mindenki rettenetes erővel tolni kezdte az ajtót befelé, miközben Szalvador a másik ajtószárnyra egy kis kulcsot helyezett, amivel ki tudta nyitni az ajtót. miután ez a kis kulcsocska (amit máshol dinamitnak neveznek) felrobbant, valóban könnyebb volt kinyitni az ajtót. Az ajtónak azt a szárnyát ami berobbant azt nem kellett kinyitni, hiszen az szépen lógott egy helyben a 9 helyett 3 zsanérján, ugyanis a többi 6 szépen a robbanástól elszállt, mint windowsról az adatok. Kissé össze is volt törve, de ez senkit nem izgatott.

Bent, az őrszobában éppen hangosan ujjongtak az őrök, hogy végre beszipolyozhatják az orrlikaikon az éltető fánkok illatát, így egyikük sem hallotta a detonáció 200 megahertzes hangrobbanását, ami csak a szomszédos falvakat rombolta szét, a körülöttük levőket csak kissé a robbanás szele lebbentette meg, meg a kis rádióaktív sugárzás, aminek semmi köze nincs a rádióhoz, de ez senkit sem érdekel most se, sem holnap, vagy holnapután, hiszen nem ők haltak meg szörnyű kínok között, ugyanis ha meghaltak volna, akkor nem lenne ilyen lelkes olvasóközönségünk. Köszönöm, egy perces néma felállás a hősök tiszteletére, jó most üljetek le.

Mindeközben, a gyerekek behatolást foganatosítottak, majd cselekedtek, és ezzel egy már jól is mert terembe kerültek. Az elsősök még nem látták ezt ahelyett, viszont a nagyobbak már igen, hiszen tavaly, az iskola testületileg bevonult a kastélyba, miközben a Vasorrú néni tejet vásárolt a sarki Községi Kereskedelmi Részvénytársaságnál, azaz a közértben, a palacsintájához.

Az előszoba ugyanolyan mocskos volt, mint tavaly, a rágógumik mellé újabbak kerültek a plafonra, a toalettpapírral bevont lépcsőkorlát szintén gyönyörű mocsok barnán festett, az alatta húzódó penésztől egészen mutatóssá vált márványlépcsőn még látszottak a lábnyomok, amiket a kivonuló csapatok hagytak, pár perccel korábban. Az előcsarnokban újonnan helyet kapott a két lépcsőkorlát mellett egy egy szobor, amik két különböző híres drámából vettek ki a művészek. Az egyik szobor Othellót formálta meg, amint éppen othellózik kedvesével, és éppen örömmámorban tör ki, mikor ravaszsága már éppen célhoz érne, belehúzná kedvesét a csőbe és ő nyerné meg a játszmát. A másikon egy másik híres jelenet volt látható, az Ember tragédiáját formálta meg a művész, a keramikusnak, Agyag Naköcsögnek a fia, Namost Megmerevecc, gyönyörűen: Ádám üldögél a fenekén egy sziklatömbön, és mélázik, milyen jó lehetne egy másik helyen, miközben a bukott angyal, a Lucifer, hogy a fene enné meg, ott settenkedik mögötte, és gyönyörű, ápolt 1 méteres körmeivel birizgálja az állán levő pattanásokat, a sűrű, fekete kecskeszakállában.

Ekkor hatalmas robaj hallatszott oldalról, ugyanis míg a szobor leírása volt, addig Frank, az Einstein fia, megnézte, hogy tényleg igaz e a szóbeszéd, és a mészkő tényleg nem oldódik kénsavban. Hát sajnos tévedett a szóbeszéd, merthogy igenis oldódott, igen hangosan. Miután leesett Othello egyik keze félig, a másik meg teljesen, mindenki felfigyelt a hatalmas csattanásokra, mikor egy férfi kéz végigszánkázik a fényesre suvickolt előcsarnok padlóján, felszántva a szemétréteget, rettentő bűzöknek utat nyitva ezzel a külvilág felé, amik hamarosan megtalálták az utat a gyerkőcök szaglószerveibe, akik sietve elhagyták a tett színhelyét, könnyeiket törölgetve, mert a zöldesen kavargó, mandulaillatú ciángőz csípte a szemüket.

  • Gyerünk, fel a lépcsőn. - kiáltotta Juliska, és mindenki rohanni kezdett utána. A lépcső tetején egy Napóleon szobor állt, és csodálkozva nézett rájuk.

  • Hova siettek?

  • Tetszik tudni beszélő, réges-rég meghalt szoborbácsi, cián szabadult el. - mondta Csini Csilla.

  • Hmm... Cián... - mondta a szobor, és megvont a a vállát, majd bedugta kézfejét a zakójának gombolásába. - Meg lehet szokni...

A gyerekek ezt nem tudták mire vélni, nem tudták, hogy ez a kedves bácsi, éppen a cián miatt halálozott el, mert szemetek voltak vele Szt. Ilonka néni szigetén a saját csapattársai.

A gyerekek csak futottak, miközben hirtelen Juliska megtorpant, és mindenki szépen nekiment az előtte megállónak.

  • ÁÁÁ! - mondták a gyerekek, miután szépen a földre zuttyanva, éppen a testrészeiket keresték.

  • Nemár! Hol a kezem? Ja, itt van! - mondta Cuki Csabi.

  • Te hülye ez az enyém! - mondta Hangzavar Henri.

  • Hol a bal lábam? - kérdezte Sánta Sámson.

  • Neked nincs is bal lábad. - felelt a hülye kérdésre Fekete Péter.

  • Ja tényleg!

  • Nos, akkor most, hogy mindenki megtalálta a kezit-lábát, szerintem meg kellene nézni a térképet. - mondta Juliska.

  • Itt van nálam! - mondta Fűrész Elek, és szépen odaadta Juliska kezébe az összetekert papiruszra vésett térképet.

  • Rendben, látom, itt vagyunk - bökött a térképre Juliska - itt van a főkapcsoló, csak most már itt kéne megtalálni a folyosón.

  • Hol lehet? - kérdezte kopp Anna, és nekidőlt a falnak, aminek következtében korom sötét lett. Egészen addig, amíg a gyerekek meg nem gyújtották a hét törpétől elkobzott, sokszorosított lámpásokat.

  • Mi történt? - kérdezte a lámpások halovány fényében Frank az Einstein fia.

  • Az, hogy Anna megtalálta a főkapcsolót. - mondta Szoftver Szalvador.

Ezután a gyerekek, közös megegyezéssel elindultak egy irányba,m amerre a térkép azt mutatta, hogy ott bizony van egy ajtó, és az mögött egy lépcső, ami egyenesen a 4. emeletre vezetett.

A gyerekek meg is találták, szépen el is indultak felfelé a lépcsőn, mikor hirtelen eltűntek a lábuk alól a fokok, és ők ott álltak, az egy szál semmi közepén. Alattuk, felettük, mellettük, mindenhol a csillagos égbolt fonta őket körül.

  • Ezt már tényleg nem hiszem el! - kiabált a grafi-kussal, a rendező bácsi.

  • Most mi van? Ja... elnézését kell kérnem!

  • Már ezerszer megmondtam, munkaidőben ne a statiszta lányok szoknyája után loholjon, meg kapkodjon, hanem dolgozzon, mert bizony úgy kirúglak innen, mint komisz huligán az öreg néni ablakát. Nem a Start Wars című musicalnek a hátterét kérjük, hanem a Jancsi és Juliskáét.

  • Jó, azon vagyok.

Eközben a gyerekek ott álltak a lépcsőből átalakult műűrben, ahol a csillagok keringték körül őket. Miután vissza állították az eredeti képet, a gyerekek szépen tovább indultak, és szépen fel is értek a lépcső tetejére, ahol egy ajtót találtak, amit szépen ki is nyitottak. Miután már kinyitották be is mentek, hiszen ilyen vészterhes időkben nem volt ajánlatos ilyen-olyan lépcsőkön, nyitott ajtónál álldogálni. Főleg nem korom sötétben, ahol csak néhány Hét törpe márkájú lámpások szolgáltatják a fényt.

  • Mi az hogy ív? - kérdezte Hangzavar Henri.

  • Az nem ív, hanem római számokkal írt IV. azaz 4. emelet. - mondta tudálékosan Csini Csilla

  • De okos vagy! - mondta Henri.

  • Igen, mert én általában figyelek is a tanárra, mikor magyaráz, nem pedig a bőrdzsekimmel próbálok bevágódni Aszpirin Annánál. - pirított rá Csilla.

  • Nem is akarok... - kezdte Henri, de Juliska félbeszakította monológját a kezében lóbált lámpással.

  • Nem érdekelnek senkit az elsősök szerelmi ügyei! - jelentette ki

  • Nem is akarok bevágódni Annánál... - morogta az orra alatt Henri, miközben zsebre tett kézzel baktatott a folyosón. A folyosó teljesen kihalt volt, mert azokat a Bádogorrú Boszorka őröket szépen elintézték. na nem ölték, meg, csak hidegre tették kicsit. Egy fagyasztóba. A falakon szép képek lógtak rondán, ferdén, porosan és fölöslegesen, mert még azokkal sem lehetett elűzni a kastély nyomasztó hangulatát.

  • Állj! Azt hiszem itt vagyunk! - mondta Juliska, és néhány centimétert hátrált a faltól, ami mögött az ajtót sejtette. Ezt onnan állapították meg, hogy a lámpása, úgy ahogy Juliska, szintén hátrafelé mozgott.

  • Nézzétek, ez olyan furcsa. - mondta, és valóban furcsa volt, ugyanis a falból kékes izzás áradt, mintha egy energiamező pulzálna ott. Képlékenyen volt szilárd, és keményen volt puha a fal ezen szakasza.

  • Szerintem menjünk át rajt! - indítványozta Jancsi.

  • Hé! Hé, várjatok meg! - kiabálta valaki a sötétségből.

  • Ki az? Ki vagy, azonosítsd magad! - kiáltották egyszerre Szoftver Szalvador, és Jancsi.

  • Hát, és vagyok tetszetek tudni a Győző, mán futok utánatok egy jó ideje dikmán cshaje! - kiabált valaki vissza a sötétség mélyéből Győzike. majd meghallották a lábdobogást, és végül Győzike beért a fénybe, és látták megkínzott arcát. - Egy fél maratont lefutottam miattatok. - panaszkodott.

  • Hogy kerülsz te ide? - kérdezte tőle Csilla.

  • Rözsi küldött, hogy jöjjek el utánatok, és hozzak híreket.

  • Tényleg, mi van a csatában? - kérdezték a gyerekek.

  • Hát nem sok mindent tudok mondani. Annyit tudok, hogy az erdőbeli csapdák elkaptak néhány Bádogorrút, de semmi egyebet nem fogtak. Az erdőbeli első csapat rárontott a Vasorrúékra, de sajnos vissza kellett vonulniuk, mert a Vasorrú Bába még túl erős volt. Mikor aztán kiértek az erdőből, akkor hirtelen kissé kótyagos lett, de szinte egy másodperc alatt visszanyerte józan eszét. Jelenleg is tart a csata, valószínűleg a Vasorrrú mozgósította utolsó erőtartalékait. Egyszer véletlenül valamelyikünk kissé megsebezte Sztatoszféra Jácintot, így most zuhogó esőben kell csatáznunk, mert szépen haragra gerjedt. Ekkor mondta Rözsi, hogy jöjjek utánatok, segíteni, és az addigi híreket elhozni.

  • Hmm... Ezek szerint nyerésre állunk.

  • Ezt miből gondolod Juliska? - kérdezte Cuki Csabi.

  • Nem tudom, de jól hangzott nem?

  • De. Hehe.

  • Nos éppen ott tartattunk, hogy bemegyünk ezen az ajtón, ami most itt van előttünk, és tisztán látunk, hiszen felkapcsolódtak a lámpák.

  • Mi??? - kérdezték szépen egyszerre.

  • Nos, valaki ismét felkapcsolta a főkapcsolót, ezért ismét meg kell szakítani az áramot. Önként jelentkezők, akik elmennek és keresnek egy főkapcsolót? - kérdezte Juliska, és Tyúkos Mátyás fel is tette a kezét. - Jó, akkor most szépen indulj el, és kapcsold le ismét a kapcsolót.

  • Rendben. - mondta, és megkerülte Juliskát.

  • Most mit csinálsz, hova mész, arra van a főkapcsoló. - kérdezte Juliska, mikor Mátyás megnyomott egy gombot a falon, és ismét sötét lett, és már megint csak a lámpások, és a kék fény szolgált világítással. És akkor Juliska belépett a fénybe, és átment falon, mintha az ott sem lett volna. Minden gyerek követte, és mindenki úgy érezte, mintha forró levegő melegítené, de csak addig, amíg érintkeztek a szilárd levegővé vált fallal. Mikor mindenki át ért, megdöbbenve konstatálták, hogy nem látnak semmit. Mindenhogy próbálkoztak látni, de csak nem sikerült. Még a szemüket is kinyitották, véresre dörzsölték, és csak kamilláztak, de csak nem akart összejönni az, hogy látógömbjeikkel felfogják a külvilágot. Csak egymást látták. Sötét volt, mégis egymást színtisztán látták. Még a lámpások sem kellettek nekik. Nem tudták hol lehetnek, mikor elkezdtek mozogni, ugyanúgy mozogtak mint máskor, ugyanúgy tudtak lépni, ugyanúgy tudtak mindent csinálni mint a való világban, de mégis ez egy földöntúli világ volt.