Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kastély belülről

2009.08.26

A kastély belülről

Mikor már éppen feljött volna a nap, és a világító elemlámpa fénye egyre halványabbnak látszott…

Nem ez hazugság volt, hisz reggel 05:00 – kor még fel sem kelt a nap, biztosan az Enermájzer galvánelemek kezdtek végső búcsút venni ettől a világtól, hogy kifolyassák magukból környezetszennyező folyadékukat.

  • Az ördögbe is! – káromkodott Szőke Cica – A kisboltban azt mondták, hogy ezek nagyon tartósak.

  • Öh… nem tudom, számít e valamit, hogy 05:00 van. – mondta Jancsi.

  • Támadunk? – kérdezte Juliska, aki mivel már nagyon rég nem szólalt meg, feljelentette a szerkesztőséget, és kártérítésért most megkérdezhette ezt, és szerződtették, a következő tíz részbe is.

  • Igen. – mondta Szőke Cica, és felkapta a táskáját a földről.

Innen is, onnan is csatakiáltás hangzott el, majd egyre kivehetőbbé váltak, a vár felé rohanó gyermekek. Nem totojáztak, Szőke Cicáék is utánuk eredtek. Az 1 kilométer lefutása után, csodálkozva konstatálták, hogy őrség nincs, csak a kapu maga.

Csak a kapu.

Semmi más.

  • Ez gyanús, nagyon gyanús. – suttogta Szőke Cica. – mintha engednék, hogy bemenjünk.

És tényleg.

Mikor beléptek nem lépett érvénybe semmiféle riasztóberendezés, nem ugrottak elő titkos kémek a bokrok közül, nem ették meg őket húsevő kerti virágok.

Nem, még a házőrző kutya sem volt otthon, mert épp azt a kis zöld ruhába bújt emberkét kergette, aki reggelente hozza a friss újságpapírt, amibe a gazdája a Wc-n boldogan beletemetkezhetett.

Az ajtóhoz egyszerre ért oda, mind a négy csoport. A hatalmas, faajtót, óriási vaspántok tartották össze, a monumentális vaskopogtatót pedig az ajtó két, grandiózus szárnyára szegezték, nagyon nagy vasszegekkel. Az óriási vaskopogtató alatt, volt egy sokkal kisebb kopogtató is, amivel azért néha kopogni is szoktak.

De nem most.

Most a négy csoport, minden erejét belevetve a latba, tolta, nyomta az ajtót, de az meg sem mozdult.

Nem bizony.

Csak akkor, mikor elkezdték húzni, merthogy az ajtó kifelé nyílt. Mikor azonban kinyílt, szemet kápráztatóan ronda előcsarnok tárult a szemük elé. A poros padló, már amennyire a padló lehetett poros, tele volt szeméttel. Ugyanígy a falak, és a plafon is.

Rejtély, hogy vajon, hogy maradhatott fönn a plafonon a szemét, mert ugye Nyújtom, a fizi-kuss felfedezte a gravitációt, mikor a fejére esett egy alma.

Talán valaki egy nagy doboz Ordít márkájú rágógumival ragasztgatta oda őket nagy műgonddal.

A szemétben fuldokló előcsarnokból, egy márványlépcső vezetett a felsőbb emeletekre. Szép, fehér márványból volt az egész, már amennyire látszott a fehér színe, mert teljesen le volt öntve Kólával.

Mindenki teljes csendben vonult be az előcsarnokba.

Megálltak.

Majd már indultak is a felsőbb emeletekre.

Ott a teljesen elszíneződött falak várták őket, amik eredetileg zöldek voltak, de most zöld helyett, vagy sárbarnán, vagy, a sok cigarettától, szép sárgán piroslottak. Híres Van Gogh, és a Nincs Gogh képek csálén lógtak a falakon, de senki sem vette a fáradságot, hogy megigazítsa őket. Igazából nem is volt itt senki.

A kis csapat, ami inkább már egy nagy csapat volt, mert elég sokan laktak még a főhadiszálláson, megállíthatatlanul mentek előre.

A folyosó nagyon hosszú volt, de a végén, már látni lehetett a meredek mozgó csigalépcsőt, ami csak egy fokkal vitte feljebb a látogatót, a többi háromszázat magának kellett megtennie.

Mikor azonban odaértek, hát nem láttak mást, minthogy még az az egy fok sem megy, mert áramszünet volt, mert ilyen kell egyszer mindenkinek.

De nem voltak restek a gyerekek, mert ahogy a közmondás is tartja, „Aki rest kétszer fárad”. És nem hiába edzettek olyan kitartóan, ha esett, ha fújt.

Nem bizony.

Egyszerűen nem finnyáskodtak.

Senki sem finnyáskodott, csak Sir Alma testvére, Lady Szöszi:

  • Jaj, csak nem rossz, az a fránya mozgólépcső? – jajongott – Már teljesen leszakad a lábam.

Mikor azonban látta, hogy senki sem akar segíteni neki, fogta a napernyőjét, és tűsarkús cipőjében, elindult a lépcsőn.

Majd hangos recsegés, és ropogás közben szépen visszazuhant a kiindulási helyre. De ez sem szegte kedvét, felpattant, és miután egy kis Technokol Rapid ragasztóval a helyére ragasztotta a tűsarkát. Na meg miután ellátta a sebeit, amik nem voltak annyira vészesek, csak egy kicsit.

Izé… nagyon.

A mentők elviharzása, és a súlyos vizitdíjak kifizetése után tovább indultak.

Mármint a csapatok, akik visszajöttek ellátni Lady Szöszit.

A hatalmas csigalépcső után, egy olyan folyosóra érkeztek, ami tele volt, sok szép kivitelezésű ajtóval.

Miután mindegyikbe benéztek, megállapították, hogy mindenhol más van.

Az elsőbe belépve nem láttak semmit. Legalábbis elsőre nem láttak semmit. De miután hozzászokott a sötétséghez a szemük, meglátták, hogy a világűrben vannak, méghozzá, a nap körül keringenek. Nem messze tőlük, ott volt a Szaturnusz, a Merkúr, Uránusz, és a Neptunusz, akik mind a nap körül keringtek. Ott volt még a Baunti, a Szribit, a Sznikersz, és a Milky Way, akik, nem a nap körül forogtak, hanem a drága bátyójuk, a Mars körül. A Jupiter is közel volt hozzájuk, de ő, nem törődött velük, mert a nála sokkal fiatalabb Kis ökröket oktatta, minden rosszra… izé jóra. A Plútó egy távoli helyen keringett a nap körül, de ő meg nem is volt bolygó, mert ő valójában egy kutya.

Mikor a kis csoport kutyaúszásban visszaevickélt az űrbéli levegőben az ajtóhoz, kiléptek rajta.

Nem, ez hülyeség volt, mert nem kiléptek, hanem kiúsztak az ajtón, a Föld légterébe.

Miután mindenki megtalálta a végtagjait, tovább indultak.

Illetve mégsem: Sánta Sámson kiabálni kezdett, mert nem találta meg a bal, ... nem a jobb lábát.

Miután szép csendben felvilágosították róla, hogy neki már mielőtt bementek, nem volt meg a jobb lába, mert egy gyermekkori botlás miatt le kellett vágnia az orvosoknak, akik gonosz módon ecetsavban tartósították, és orvosi konferenciákon mutogatták, mint frissen levágott végtagot.

(Na szóval ezek után a vérlázítóan felháborító leírások után, visszatérnénk a történethez – a Szerk.)

A második ajtó, egy kislányt rejtett, aki nagyon szépen hegedült. Ez a kislány háttal ült az ajtónak, de mikor megfordult, mindenkinek elállt a szava járása.

Nem, nem azért, mert olyan szép arca volt, hanem, mert épp ellenkezőleg. Az arca a leírhatatlanságig csúf volt, épp olyan, mint Kvázi Módónak, csak lány kiadásban. A szemei erősen bandzsítottak, és eléggé nem volt jó a szemébe nézni, mivel nem lehetett eldönteni, hogy melyikbe nézz.

Miután szépen mindenki kirohant a szobából, és bezárták az ajtót hat retesszel, végre megnyugodtak.

De csak egy kicsit.

Nagyon kicsit.

A harmadik, és negyedik szobában nem volt semmi érdekes, néhány húsevő növényen, és egy hétfejű sárkányon kívül, ami még mielőtt kimentek volna az ajtón, kétfejű lett, mer oktalan módon megtámadta a gyerekeket, akik azonban bevetették gyorsan kezelhető légpuskájukat.

Az ötödik, egyben az utolsó ajtón belépve, nem láttak mást, mint egy csatateret.

Egy nagyon véres csatateret, ami csillogott a sok művértől, amit a rendezők folyattak ki, hogy szebb legyen az összhatás.

Mindenfelé emberek feküdtek halottan, és a még esetlegesen életben lévő emberek utolsó erejükkel is harcoltak, a még egyeltalán nem megfogyatkozott ellenséggel. Márpedig volt ott ellenség, nem is kevés. A kis csapat megállt a nyitott ajtótól néhány lépésnyire, hogy ha kell, meneküljenek, mert bizony tudták szégyen a futás, sőt hasznos.

Nem messze tőlük, a NAGY Napóleon vágtatott az ellenség felé, egy, angol nevén, Waterlón, hogy beszálljon a küzdelembe, és végleg leszámoljon Háry János bácsival, aki vitézül védekezett.

Mikor azonban odaért, János bácsi elindult, majd mint azt az ókori vers is mondja, nyakon csípte.

  • Au! – jajdult fel Napóleon.

  • Jaj, drága barátom ugye nem csíptem akkorát? – kérdezte jóságosan Háry bátya.

  • Hát ez épp elég volt ahhoz, hogy majd leszakadjon a nyakam.

  • Jaj, bocsáss meg kérlek. – veregette meg Háry bátya, Napóleon kis buksiját egy,a földről felvett éles karddal.

  • Akkor mára vége is fiúk! – kiabált a tömegbe Napóleon, és elindult hazafelé, de útközben még visszafordult, és Háry után kiáltott: Rendben, akkor szombaton együtt teázunk?

  • Teáznak? – értetlenkedett Juliska.

  • Igen, és sütizünk. – mondta Háry.

  • Sützinek?

  • Igen.

  • De hát azt hittem, hogy maguk ős ellenségek. – mondta Juliska.

  • Igen, de néha viselkedünk normális emberek módjára is.

  • Áh… értem már.

Azzal mind a ketten elvágtattak, és belevesztek, az egyre lemenő nap halogén fényébe, ami a látóhatáron ereszkedett lefelé, hogy másnap új életre keljen. (Ez elég költői volt nem? – a Szerk.)

Amint kiléptek az ajtón, a folyosóra, meglátták a lépcsőt, ami megszokásból, most sem működött.

A sok emeleten, semmi más nem történt, minthogy újabb ajtókat fedeztek fel, amik mögött olyan borzalmakra leltek, amit, még az 1848–ban enyhített cenzúra sem enged leírni egy ilyen, impozáns műbe, mint ez itten.

A hetedik emeletre érve, azt, amit először láttak, illetve nem láttak, merthogy, az, amit nem láttak, az egy lézerfolyosó volt, és ezt ezért nem látták, mert láthatatlan lézer volt, de azért, ha hozzáértél, vagy nagyon megégetett, vagy nagyon riasztani kezdte, a ház minden Bádogorrú, és Vasorrú boszorkáit, és bábáit. Utóbbiból csupáncsak egy volt, de az is éppen elég borsot tört a gyerekek orra alá, hát még ha kettő lett volna belőle, az lett volna az igazi pokol.

Vagy esetleg három...

Jujj!!!

Mindenki nagyon óvatosan mozgott, nehogy megérezze a lézer az ittlétüket, és nehogy riasszon.

Amikor végig értek a folyosón, akkor történ az, amire senki sem számított.

Kikapcsolódott a lézer.

  • Hogy, hogy történt ez?

  • Nem tudjuk.

Az egyetlen, aki tudja az a híres író, e műnek is szerzője, Hurrá Mukktoll.

Hát kérdezzük meg!

Mit mond erről, az esetről Hurrá Mukktoll?

  • Én sem tudom mivel magyarázható, ez a történés, mivel én ezt nem írtam bele, de nem baj, majd kiderül, hogy kiírt bele a rohadt kis kezecskéjével az én mindennél csodálatosabb művembe.

Hát ennyi volt, akkor most vissza is térnénk a történethez. – mondta a Szerk., akit baráti körben Szerkesztőnek neveztek, de mi, mivel kicsi a betűkészlet, és elég kevés helyünk van, így csak rövidítve írjuk, így: Szerk.

A lézer kikapcsolódása után, beléptek az ajtón, és meglátták a Rőzsegyűjtő Anyókát.

Őt bizony.

Ott ült megkötözve egy kényelmes bőrfotelben, és éppen azon volt elfoglalva, hogy lapozzon egyet az előtte fekvő kislexikonban, amit csak azért tettek oda elé, mivel baromi unalmas volt, és nem is tudott benne lapozni.

  • Ott van! – örültek meg a Rőzsegyűjtő Anyókának a gyerekek.

  • Miért nem szökött meg? – kérdezte Szőke Cica.

  • Azért, mert ha nem látnád, nagyon le vagyok kötve. Szó szerint.

  • Aha, már értem. – mondta Szőke Cica, és egy kiskéssel megközelítette a fotelt, és elvágta a gumipókokat, amik fogvatartották a Rőzsegyűjtő Anyókát.

  • Köszönöm szépen, látom mindenki eljött, hogy megmentsetek, de sajnos, azt kell mondanom, hogy ez egy csapda, mert a Vasorrúék, nem hosszú időre a TESCO-ba mentek el vásárolni, hanem ide ugrottak el a sarki kisboltba, hogy tejet vegyenek. Úgyhogy most bajban vagytok, meg én is, mert nincs annyi időnk hogy elmeneküljünk míg vissza nem érnek.

  • Nagyon helyesen mondtad ezt Rözsi.